Hallgass meg!

Hallgass meg, mert haldoklom!

A fénylő gyertyalángok

Melyet a szél fúva süvít át,

A temetői lombos fákból

Az élet már rég tovaszállt.

Hallgass meg, mert haldoklom!

S ha az utolsó porszem is lepereg,

S eljön már azon óra,

Testemet a földbe,

Ne temessétek koporsóba.

Hallgass meg, mert haldoklom!

S ha a teremtő lévén, én is

Porból születvén porrá leszek

S a széllel karöltve

A temetőben táncra kelek.

Hallgass meg, mert haldoklom!

Angyalaim, kérlek titeket

Hogy majd ha végleg elmegyek

Hamvaimat röptessétek el,

Azon helyen, mi a legkedvesebb volt nekem.

Hallgass meg, mert haldoklom!

Nehogy összetörjék újra szívem

Hisz ha te is elhagysz mért is éljek

A testemből már úgyis elrepült

Ezen röpke földi, fájdalmas lélek.

Hallgass meg, mert haldoklom!

Mint egy törékeny vörös rózsaszál

Kinek igaz barátai párszál fűszál

Melyek nem hagyják, hogy a magány végleg megölje

S a vérvörösből, feketévé váljon örökre.

Hallgass meg, mert még élek!

Akár a csillagok fenn az égen

Kik világítanak tündöklő fényben

Kik sötétségben a fényt mutatják

S egy szívben talán, engem is megtalálsz.

Hallgass meg, mert eljött az idő!

Az idő melytől testem reszkető

A halál madara hozza a hírt

S gazdája követvén az égbe repít

S a csillagokkal együtt, szeretve talán,

Lenézek majdan én is reád.

Fodor Nikolett

2008. Február