(ne másold! x) )
Világom
Egyedűl gubbasztva, fények nélkül, A sötétség vermébe, csend derűl.
Csend, mely a halálnak hangja, S a végzetnek, utolsó atyja.
Fájdalomtól gyötörve, magányosan az égre nézve, Lelkem várom, s keresem világom, melyet egyszer tán meglelem.
A világom, mely a sötétség martaléka, Mely a magány és a csend rabja.
Mely, tán elveszett örökre, S eltévedt, egy másik időbe.
S tán, egyszer majd végleg, Földi életemnek, lassan már vége.
Egyedül nézek előre a mélybe Régi lelkem, tán elveszett végleg
Szétnézve a földön egy pengét látok, S sorsom olyan, akár egy rossz átok
Felvéve a pengét, mit sem tehetek, Kezemhez szorítom, s nézem véremet.
Nem hiányzok senkinek mi lesz hát velem, Pengével a kezemben, nézem végzetem.
Most döbbenek rá, hogy mit is tettem, De tán,így lesz a legjobb ha ez lesz énvelem.
Sajnálom, kérlek bocsássatok meg, De így lesz a legjobb, ez az életem.
S földi létem, végső cseppje Eltávozik, a csillagokat nézve.
Ez hát a világom, csupa csalódás s álom, Melyből felébredni nem lehet tán, csak egyszer, a halálos ágyon.
Niky 2007. okt. 4-5 |