(Lécci,ne másolja le senki,mert ezt én költöttem,és nem egy percbe telt megcsinálni )
A halál
Te fekete ruhába öltözött végső megnyugvás, te nesztelen léptekkel jövő árnyékmás. Hívó szavadra folyton figyelünk,
S ösztöneinkből egyből melléd lépünk.
Oldaladon állva, látjuk a múltunkat,
A szépet, s szomorút mely egy cseppet sem nyugtat.
Végig nézzük életünk, s búcsúzunk tőle,
Földi létünknek úgyis már vége.
Kezed nyújtod és hirtelen, anyánk vagy,
Ki első lépésnél segítséget nyújthat.
Szemedbe nézünk, s látjuk a világot,
S a szerelem szempárját, mire örökre vágyunk.
Lassan lépkedve megyünk az oltárhoz,
Vissza- vissza nézzünk, s búcsút kiáltunk.
Mosolyogva megyek most már a kapuhoz,
Hisz tudom, hogy valaki rám vigyázni fog.
A halál nem más, mint egy angyal, ki nem gonosz többé,
Ha kérnénk tőle valamit, utoljára, megtenné.
A halál nem gonosz, bíztat a jóra,
Elvezet oda, hol öröke jó van.
Hol élvezed a fényt, az eget, s a csillagokat,
Hol te láthatod meg az első napsugarat.
S néha- néha lenézel, le a Földre,
S szeretteidet látod, kik lassan felnőnek.
S a halál újra suhan, s nézi az életeket,
Órájával a kezében számolja a perceket.
S hirtelen újra elvisz egy lelket,
Kit ugyanezen az úton elkísér végleg.
Ő nem él, és nem halt meg, nem szeret, és nem utál,
Ő nem érez semmit, csak teszi a dolgát!
Neki nem volt élete, s szerelme, csak a munkája,
Sose volt anyja, apja, se szerető barátja.
Fodor Nikolett
2007. Június |