Csörgött a telefon

Csöngött a telefon, éreztem, hogy nem kéne, de felvettem. De felvettem, hisz már megígérted, hogy hívsz! Igazán ezt három hete tetted! Mondtam, hogy ne szólj semmit, mindent tudok. Újra azzal a lánnyal vagy. Megkérdeztem. Ugye nem tudsz nélküle élni?...
csönd... Hosszas csönd... Éreztem szívem dobogását... a torkomon akadt a hang...Reménykedtem... Féltem. Igen, igazad van ö a mindenem, nem tudok nélküle élni.
Szemem megtelt könnyel, szólni sem tudtam... Hallgattam... Síri csönd... a szívem megállt
s megfagyott. Kíváncsi voltam rá, az igazat akartam, de mégis jólesett volna hazudni a
szívemnek. Összeszedtem cseppenként a megmaradt erőmet. Jól döntöttél én úgyse tudnálak
úgy szeretni. Nehéz volt ezt kimondani. Nagyon nehéz. Azért előbb szólhattál volna, de nem teszek szemrehányást, tudom milyen, ha a másik felé húz a szíved. Azt hiszem én is - hangom elcsuklott, a hangot nem találtam és újra megpróbáltam - én is találkoztam valakivel és szeretem. És könnyel telt szemem, hisz az a valaki te vagy te bolond. Miért kell mást szeretned? Miért nem elég kettőnknek az én szerelmem? Örülök, hogy nem engem szeretsz. mert nagyon sajnálnálak, mert én is tudnálak szeretni, ha nem lenne ö.
- Igen? - még kínoz is, nem bírom - Aha, az jó!
Na szia, jött a barátom!
Akkor még barátok lehetünk. Szerintem. És még hívlak, szia!
Letettem a kagylót. Lehajtottam a fejem és szomorúan köszöntem - bár már későn - Szia.
És hol lenne az a híres barát?! Sehol! Sehol bizony, mert miért lenne, ha téged szeretlek. Nem fogom tudni megszerezni. Semmit sem ér, hogy csak miattam szakított annyiszor vele. Hiába, ez nulla. Nem bírom ezt tovább. Mikor azt hiszem, hogy most
boldogok leszünk és tudom ö is ezt gondolja, de mégis a szíve másfelé húzza a jól
megszokott szivhez és az újra már nem kíváncsi. Pedig az jobban tudná szeretni. De nem tudom mi lesz. NEM! Nem fogok újra szenvedni, nem birok neki újra hinni. Nem merem újra szeretni. Elfelejteni... Teltek a percek, az órák, a napok - féltem, hogy ez az esküm összeomlik és ez egy bizonytalan szakasz - majd a hónapok és közeledett a kerek egy év.
Újra csörög a telefon. Csak nyugodtan sétáltam a telefonhoz, felvettem, ö volt az, nem hittem a fülemnek, szemeim felcsillantak és azt hittem kiugrok a bőrömből. Ö kedvesen mondta: egyszer azt mondtad, hogyha már tudok élni nélküle és hiányzol nekem és érzem, hogy szeretni akarlak, hívjalak. Hát hat hónapja szakítottam vele, miattad és már te kellesz. Erre én: Igen, azt hiszed, ez úgy működik, hogy egyszer ez, ha meguntad majd ugrik a másik? Hát nem! Én már eleget szenvedtem miattad és mást szeretek, téged nem.
Csönd... Ó ha tudnád, hogy ez nem igaz...
- Legalább találkozunk? - félve és elvékonyodott hangon kérte, hogy a törzshelyünkön an szokott időben had lásson.
- Jó! - mondtam!
Elérkezett az idö, elmentem, csodálatos éjszaka volt! Csak beszéltünk, és beszéltünk. És
hirtelen, nem témába illő szavakat mondott...
- Igen!
- Mit igen? - vontam kérdőre.
- Mindig is téged szerettelek.
Örültem. Nyakába ugrottam és megcsókolt. És csak csókolt és csókolt. Megígértem, hogy
holnap felhívom. Másnap... Végiggondoltam, nem akarom, hogy újra kezdjük, nem akarom, hogy újra vége legyen, és nem akarom, hogy újra fájjon. Felhívtam, kérdezte:
- Mi lesz velünk? Szeretni fogjuk egymást?
-NEM! - keménynek hangzó szó, pedig belül reszketett minden egyes betű! - Nem, nem fogsz
játszani velem! Menj a fenébe.
- De szeretlek!
- Nem érdekel! - Letettem, ha most a szívébe láttam volna, De én szeretlek".
Ez volt élete legkomolyabb mondata, de nem vettem észre. Miközben én jókedvűen ettem, ö addig a szobájában ült, egy kést tartott a kezében és túlságosan is sok kábítószerrel.
Leült az ágyára. És csak nézte a falat. Nem szólt, nem gondolkozott csak nézett. Tudta jól, hogy nem tehet semmit, nem láthat, nem érinthet, nem szerethet. Szíve összetörve, tudta jól, hogy hibázott és nem tudja jóvátenni. Adott még egy esélyt magának. A számom tárcsázta, reményekkel telve! Csengett! Én épp fürödtem, egyedül voltam a lakásba.
Gondoltam anyámat keresik, de már gyanúsan sokat csöngött, kiszálltam a kádból, magamra tekertem a törölközőt, kinyitottam az ajtót! A telefon még csörgött! Fölveszem! És már csak búgott! Pont most tette le! Ezért kellett felkelnem? Na mindegy! Visszamentem a fürdőbe.
Ö ült az ágyon, a halálos mennyiségű kábítószer azonnal elfogyott, és a kést a szíve fölé tartotta. Csak ennyit mondott! Én mindig csak téged szerettelek! És szívébe döfte.
Én már fel voltam öltözve és újra csengett a telefon. Felvettem!
- Tessék!
- Na mi van jössz már? Már itt várunk másfél órája.
- Megyek már, indulok.
Magamra kaptam a dzsekimet, felvettem a cipőmet. Bezártam az ajtót és lementem a lépcsőn, elindultam az éjszakába... (nélküle).